https://dokk.hu/versek/olvas.php?id=48063
Jöhetsz hozzám.
Egyedül vagyok.
Csak még fáj,
hogy a férjemnek elfelejtettem volna
puszit adni búcsúzáskor.
Mert ő nem felejtett el,
nekem.
Hivatkozhatok, hogy a sors akarta így,
holott, csak megengedte,
hisz dönthetnék másképp.
Hogy lemondom a találkozót.
Akkor ez mégsem a sors?
De túl nagy erőfeszítés lenne,
mert, ha csak rágondolok, mintha
fejest akarnék ugrani az ismeretlenbe,
mint mikor először igent mondtam.
Érzem, semmi bűn nincs abban, ha
valaki elmegy valakihez,
akit szeret.
Aki szereti.
Informálisan.
De elkezdek gondolkodni,
míg rosszul nem kezdem magam érezni,
hogy talán még sem helyes.
Itt áll a feldíszített karácsonyfa.
Mint díszlet, mint kellék.
Annak az emlékére,
hogy szerettek a szüleim.
A Kisjézusról soha nem esett szó.
Azóta sem.
Csak a példabeszédeimben.
Készülődni kezdek,
mígnem bizonytalanná válik a megvalósulás.
A jól eső izgalom helyett,
kialvatlanság kezd elhatalmasodni rajtam.
Hatni kezd
a huszonhat és fél Celsius
inkubátor-meleg,
amire vágyik,
amire megkért,
mire megérkezett.
Ha most elengedem,
erősebb lesz a szándéka felém,
hogy legyőzzön minden akadályt.
Végül,
csak szorítom magamhoz,
míg eggyé nem válunk.
Csak maradjon.
*
Más költők?
Miről beszéltek ti?
Nincs nektek bajotok?
Sehol egy vétek?
Sehol egy halálos bűn?
Az vesse rátok az első követ...
Pedig...
*
Engem meg lehet érteni.
Hosszú zuhanás után
le vagyok lassulva.
Van, amit alaposan átélve,
van, amit révedve szeretek csinálni.
Abban a sorrendben
ahogyan elkap.
Ahogyan elkapom.
Ha nemsikerül,
várom a következő kört,
az újrázáshoz.
15:17. 03.01. 2022. Kr. u. - Kr. e.
Megjegyzés:
Megkockáztatom a megosztást. Minden valóságtól való látszólagos eltérés a véletlen műve. ;-)