Na, megint, most már másodszor figyelek fel rá, hogy érzem, elpirulok.
Újabb fotót lövök el, "beleszerettem" ebbe a lányba,
de főleg azért, mert olyan kedves,
s kérésére vigyázhattam a csomagjára,
míg a mosdóba tőlem kikéredzkedett.
Most úgy zakatol a vérem, amint zakatol a világ tengernyi bűne.
Az első felvétellel véletlenül felvillantottam a vakut.
Nem gondoltam rá, hogy bekapcsolva hagytam.
Szerintem észrevette.
Azt sem tudtam, milyen gyorsan lépjek át, váltsak lapozgatásra.
Újabb fotó.
Ez már olyan, mint a szexuális izgalom,
pedig köze sincs hozzá.
Vagy a bűn és a szex ugyanaz?
Még két fotó.
Egy, szép, kék bőrönd a csomagtartón,
s a tündér bal lába.
Ez, amit csinálok, nem érzelmi, pszichológiai, hanem erkölcsi, etikai kérdés.
A tolerancia tőled, nagyon nagy kérés?
Muronynál felállok, hogy előkészüljek a csabai leszállásra.
Visszafordulok, hogy elbúcsúzzak a lánytól.
Rám néz, int, félmosollyal.
Az övé az enyémet tükrözi vissza.
Majd, leszállás után, találkozunk a peronon, számomra váratlanul.
Szemben vele a lift felé igyekszem.
Ez már egy szélesebb mosoly, amit a meglepetés ihlet mindkettőnknél.
Nem tudom miért gondoltam, hogy Romániába utazik a Doberdóval.
Ez a vonat neve. Annyira tetszik.
Valami csata, mintha lett volna ott.
Következő, s egyben utolsó találkozásom vele, hátulról történik, mikor kiszálltam a liftből. Ő a lépcsőn jött le.
Ez is, mint az előző, váratlanul ért.
És most megpillanthattam a fenekét,
s hogy hogyan áll rajta a forrónadrág.
A combjai között rést harap a fény.
Igazi csontváz, és mégis gyönyörű, egyedi darab. A csodálatom tárgya. Nincs hozzá fogható. De önmaga sem fogható meg.
Most a pályaudvar üvegén át szilajon tűz a tarkómra a nap. Kár, hogy a fejemen, mert nyáron soha nincs, most sincs kalap.