Erzsébet az ügyfelem volt, évekkel ezelőtt. A kis panellakására kötött biztosítást. Az edénykészletére nagyon büszke volt. Abban készültek a finom torták az ismerősöknek, éjszakánként pedig 300-400 palacsinta, amiket hajnalban szállítottak egyenesen a Gundelbe. Három forintot kért értük darabonként. Meg is róttam miatta, de váltig állította, hogy neki így is megéri, mert az anyagot odahozzák.
Óvónő a böcsületes szakmája, de sok-sok éve leszázalékolták. Nem veti föl a jólét. A kutyusával él, meg a Jóistennel. Így, hármasban. Menni alig tud, de van egy réges-régi autója, azzal jár bevásárolni, no meg, meglátogatni az unokákat.
Most február hetedike van, a születésnapja. A hetvenötödik. Mint minden évben, most is, nyúlok a telefonért, azzal az aggodalommal, fölveszi-e valaki a túloldalon. Megkönnyebbülök. Hallom a széles mosolyt a hangján.
A rutinos kérdésre nem mindennapi történet a válasz.
-Egy hónapja sincs, hogy tolatok kifelé a parkolóból. Negyven éve vezetek, még sohasem volt balesetem, de most valahogy későn néztem jobbra, és egy terepjáró belém szaladt. Én voltam a hibás, nincs mese. A terepjárós nagyon megijedt, mert rémületemben mozdulni sem bírtam. De nem lett semmi bajom, a kicsi kocsim viszont totálkáros lett. Volt autó, nincs autó. Isten adta, Isten elvette.
Néhány nap múlva egy régi ismerőse hívja Németországból. "Drága Zsóka! Hallottuk, mi történt. Nekünk van egy kis Suzukink, amit alig használunk. Megbeszéltem a feleségemmel, hogy magának ajándékozzuk. Minden költséget állunk. Erzsébetnek csak annyi a dolga, hogy fogadja el."
-Képzelje el, Tamás! Már a rendszám is rajta van, a héten mehetek érte a szervizbe. És tudja, mekkora áldás nekem, hogy fölhívott? Maga az egyetlen, akinek ezt elmesélhettem.
Elnémultam egy pillanatra. Eszembe jutott egy bölcs idézet: Nem lehet igazán boldog, aki boldogságát másokkal meg nem osztja.
*
Az unokáimtól jöttem hazafelé, az utolsó járattal. December óta az IC-n sem kell fizetnem, ha hátramegyek a fekete kocsikba. Kicsit büdös, nagyon meleg, de ingyen van.
Belépek a fülkébe, rutinosan lekapcsolom a fűtést, és nyitnám az ablakot, ha lehetne. A folyosón, a fülkével szemközti ablak nyitható. Onnan majd jön egy kis levegő.
Indulás előtt beesik egy csini lány. (Öreg vagyok, de még nem vak!) Barna haj, barna szemek, hangsúlyos szemöldök. És egy hatalmas hátizsák. Biccentünk egymásnak, majd leül, velem szembe. Amikor elindulunk, megkérdezem, zavarja-e, ha a fülkeajtó nyitva marad, mert rettenetesen fűtenek. Mosolyogva bólogat, hogy maradhat, de mintha angolul válaszolt volna. Hát jó, majd csak el leszünk. Ő a telefonját babrálja, én meg fészkelődöm, hátha kevésbé fáj a derekam.
Jó ideje utazunk, mikor is, felém nyújtja a telefonját. Szemüveg föl, nézem. Egy szótárprogram. Egyik felén 8valami krikszkraksz, másikon magyarul az alábbi szöveg: Külföldi diák vagyok, Budapesten tanulok. A Te országod nagyon szép!
Nosza, én is előkaptam az enyémet, mármint a telefonomat, próbáljuk ki az angolt!
Honnan jöttél, mit tanulsz...?
- Iránból jöttem, Teheránból. Ott nagyon sokan élnek. A Műegyetemen vagyok végzős építész hallgató. Nálunk a kormány nem olyan jó, mint nálatok.
No lám, gondolom magamban, minden relatív.
Akkor néztem meg jobban a vastag, arabmintás sapkáját és a sálját, ugyanabból az anyagból.
- Most a nővéremhez jöttem, aki a Szegedi Egyetemen gyógyszerészetet tanul.
Egészen jól elbeszélgettünk, pedig én csak magyarul tudok, ő pedig egy teljesen más kultúrából érkezett. Ilyenkor nagy segítség a technika.
Aztán amikor kifogytunk a mondandónkból, szüneteltünk.
Már Szeged közelében jártunk, amikor ismét elém nyújtja a masinát. - Kérlek imádkozzál értem, és a családomért!
Nagyon meglepett ez az őszinte, és bizalmas kérése.
- Megengeded, hogy a keresztények istenéhez imádkozzam?
Széles mosoly és igenlő bólogatás volt a válasz. Ekkor előhúztam nyakamból a keresztet, és megígértem, hogy imádkozom értük.
Hazaérve, bementem a belső szobámba, ahol csak az Atya látott engem, s az éjféli csendben imádkoztam az én Istenemhez, egy iszlám család lelki üdvösségéért.
ET
Szeged, 2023.03.08.