Az éjjel, búcsú után,
belemerültem valami jóba,
a "Mai Igék" bátorító üzeneteibe
amit tőled kaptam.
S mit ad Isten?
Elmúlt a szorongásom.
Mivel feleslegesnek érezte
magát, szégyenszemre elsomfordált.
Hallottam távozó lépteinek szikár kopogását.
Tényleg! Működik a versem!
Ha ezt tudtam volna,
ha előbb felfedezem
nem kellett volna sem
tönkre tenni az éltemet
sem elvesztegetni ennyi évet.
Isten, sokáig, az első megszólításomig,
(mikor csupán jelet kértem tőle)
s egyértelmű válaszáig,
majd azóta is, mostanáig,
csak fogalmi szinten volt jelen.
Élményem róla, azóta van újra,
mióta veled találkoztam.
Zárójelbe teszem régi énemet.
(egyelőre, mielőtt végleg törlésre kerül)
Mert engem, általad, megtalált az Isten,
mert tudta mikortól és mire vagyok vevő,
arra a szépre, esztétikájára annak, amit testtartásod, arckifejezésed,
összekulcsolt kezed látványa okozott, mikor giroszt készültünk enni az út mellett a padon, a nyíregyi állomásnál, nemsokkal azelőtt, hogy felszálltunk a vonatra,
a búcsú előtt, mikor nem kaptam búcsúcsókot, de még csak szájra puszit sem tőled,
de kaptam valami mást, egy példaképet a fiúi, a krisztusi szeretetről,
mondom, ilyen szépet, mint te, mint mikor egy lélek átjár s betölt egy testet, ilyen kifejezően szépet, s ennyire közelről, még nem láttam soha, de
akkor még nem tudtam követni a példát, amit mutattál, bár, ennek éreztem hiányát, mégis valami, megnyugtatott, hogy jó úton járok, hogy jó úton vagyok, hozzád.